4. rész ~ Konkurencia két óránál!!

A gondolatok olyanok akár a festék. Ha két különböző színt összekeversz, egy teljesen más lesz belőlük. Ez egyszerre csodálatos és bonyolult.
Csodálatos, mert két tónusból úgy lesz egy harmadik, hogy nem hasonlít egyikre sem jobban mint a másikra.
Bonyolult, mert sokszor az elménk nem képes úgy felülvizsgálni a két gondolat összekuszálódott harmadik eredményét, mint azt a kettőt amiből az lett.
Összességében ez egy alig felfogható folyamat, amely sokszor egy torz, érthetetlen végeredménnyel zárul.
De előbb vagy utóbb minden a helyére kerül...

Sheni gondolatait még mindig az imént hallott beszélgetés foglalta le. Nem tudta, hogy erre mit reagálhatna. Túl kevés volt az információ amiből következtethetett volna, mégis túl sok volt az, ami gyanakvásra buzdította.
Valami azonban mégis meggátolta abban, hogy fejét ezen törje. Egy ismerős, gyönyörű dallam szállt a fák közül.
Ezer közül mis megismerte volna ezt a dalt és a hangszert, amin játszottak. Nagyapja kedvenc dala...

Fölállt, és elindult a hang irányába. Lábai maguktól mentek, és minden lépéssel erősödött a hang. A fák közül hirtelen egy alakot vélt felfedezni. Egy fiút, aki kezében a harmonikával ül a padon. Arcát a fák lombjai eltakarták.

Akaratlanul is, énekelni kezdte a dalt. Először halkan, nehogy észrevegyék, de túlságosan magával ragadta a zene, így egyre erősödött hangja.

A zene abbamaradt. Ijedten kapott szája elé, és meredt az őt figyelő fiúra. A padon ülő személy arcára széles mosoly költözött.

-Nem is mondtad, hogy ismered! Erről a dalról csak nagyon kevesen tudnak. -szólalt meg mély, erőteljes hangján.

-Himchan? Te nem a többiekkel vagy? -lépett oda hozzá a lány.

-Nem. Eljöttem, nem sokkal utánad. Gondoltam megkereslek, hogy ne legyél egyedül az erdőben, de nem találtalak, így leültem itt. De tényleg... Honnan ismered? -ült arrébb és megpaskolta a mellette lévő szabad helyet. Sheni leült mellé.

-Nagypapám rengetegszer játszotta ezt még kiskoromban. És te honnan ismered?

-Nekem is a nagyapám tanította. Ő pedig a seregből ismeri. -mosolygott a fiú.

-Az enyém is! Lehet, hogy ismerték egymást? -Sheni arcára hatalmas mosoly ült ki.

-Meglehet. -nevetett a fiú, a lány aranyos reakcióján. -Egyébként nagyon szép hangod van.

-Köszönöm. Bár én inkább átlagosnak mondanám. -hajtotta le kissé fejét zavarában Sheni.

-Mindjárt meglátjuk. Elénekelnéd, miközben játszom? -nézett kérlelően az idősebb, a kisebbre.

-Egyszer élünk! -csapta össze kezeit a lány, mire a fiú újra elnevette magát. Tetszett neki a lány őszinte, kislányos személyisége. -De várj! Csinálhatok rólad egy képet előtte?

-Csak tessék. -mutatott maga elé a fiú. Sheni megragadta a kis gépet, és az alkalmat, gyorsan hátrébb ment, és lefényképezte a fiút, majd visszaült mellé.

Himchan játszani kezdett, Sheni pedig lassan bekapcsolódott az énekkel. Hangjuk betöltötte az egész erdőt.
Újabb közös nevezőt találtak egymásban. A zene szeretetét, és egy különleges dalt.

Lassan azonban a dalnak is vége szakadt, hisz egyszer minden befejeződik.
Mosolyogva összenéztek. Ez felért mind a kettő fél részéről egy dicsérettel.

-Még hogy átlagos... pff... -mondta Himchan szarkazmussal a hangjában.

-Sosem tartottam magam túl jónak. De most már illene visszamenni a csapathoz. Még a végén megijednek, hogy eltűntünk. Egyébként.. Minek hoztad a harmonikát, ha engem jöttél keresni? -nézett rá értetlenül a lány.

-Gondoltam megtanítom neked ezt a dalt, miután megtaláltalak. De mint látom, elkéstem. -mosolygott és felállt. Sheni követte a példáját, és megindultak a nyaraló felé. A háznál mindenki sürgött forgott, készítette a vacsorát, vagy csak éppen a napot élvezte.

-Tudnak róla, hogy eljöttél? -nézett Sheni, Himchanra.

-Nem. Még a végén valami rosszra gondolnának... -nevetett a kérdezett fél. -Szóval tartsd a szád.. ezek erre fura népek. -mosolygott.

-Igenis főnök! -szalutált a lány.

Az idő telt, a nap már az utolsó sugarait vetette a helyre, és mindenki készült a jól kiérdemelt alvásra.
Dombvidéken amúgy is könnyebben fárad az ember. Ezúttal sem kellett senkit noszogatni, hogy aludjon... Kivéve egy személyt. Az örökmozgó, sajtkukac maknaet.

-Hyung! -bökte oldalba a már félálomban lévő Himchant.

-Mi az? -fordult felé a fekete.

-Hyung! Mit csináltatok Shenivel? -nézett az idősre érdeklődve. Ő volt az egyetlen, akinek feltűnt Himchan távozása és érkezése. Hogy ne tűnt volna fel, mikor Shenivel együtt jött vissza?!

-Ohh.. Szóval te láttad. Semmi érdekeset. Menj aludni öcsi! -legyintett az idősebb, és befordult a fal felé.

-Hyung! Mondd el légyszíves! -kérlelte Zelo.

-Miért vagy ennyire kíváncsi? -ült föl a holdkóros Himchan.

-Csak úgy... Érdekel. -hajtotta le fejét szégyenlősen Junhong.

-Nono! Te kis csibész! -pöckölte meg az orrát Himchan.

-Na de Hyung! -kapott oda Zelo.

-Most mi az? Csak nem tetszik neked Sheni? -húzogatta a szemöldökét Himchan.

-Ami azt illeti... Kicsit. -húzta be a nyakát is zavarában Junhong.

-Az én pici fiacskám végre felnőtt! Hallod ezt ember? -vágta hátba hirtelen Yonggukot, mire a leader hatalmas ordítással fölugrott.

-Az oltáron bicikliző Szent Péter szerelmére! Mit csinálsz? -mordult rá a rangidős.

-A fiunknak tetszik Sheni! -törölgette szemeit Himchan, mintha sírna.

-Komolyan? -költözött gyermeki mosoly a legidősebb arcára, mire Zelo csak egy aprót bólintott. -Gyere ide öcsi! Büszke vagyok rád! -adott egy barackot, szegény maknae fejére.
Ezek után Junhong már nem számíthatott alvásra. Részletesen kifaggatta az öt tag és persze Minwoo mindenről, hisz Yongguk ordítására mindenki felkelt aki a szobában volt.

Másnap reggel, hangos dörömbölésre ébredt a hat fiú. Daehyun nyöszörögve mászott el az ajtóig négykézláb és kinyitotta azt. Eközben Jongup is felkelt, de nem tudta, hogy Daehyun már ajtót nyitott. Szemeit még mindig csukva tartotta, hisz félálomban volt. Odacsoszogott, de mivel nem látta az előtte térdelő Daehyunt, megbotlott benne és kizuhant a nyitott ajtón. A többi tag és MinWoo rögtön fölugrott a hatalmas buhanásra. Az ajtó előtt Jun hatalmas szemekkel meredt a földön tengeri csillag módjára kiterült fiúra.

-Wow! Ezt fel kellett volna venni kamerára! -kezdett el röhögni. Jongup föltápászkodott, és visszakullogott az ágyra, hátha az enyhít a hatalmas szabadesése utáni fájdalmán. A szobában már senki sem tudta magában tartani a nevetést. Mindenki egyszerre kezdett el röhögni. -Na jól van fiúk! Sajnálom Jongupp-ssi, nem kapsz felmentést a mai túra alól. Szóval.. készüljetek, mert egy kisebb túrára megyünk az itteni kis hegyre. -mosolygott Jun. -Van összesen 30 percetek elkészülni, és 15 megreggelizni. Hajrá skacok! -ezzel otthagyta a bagázst. Mindenki kedvtelenül kutatott a ruhái között, és húzta magára, majd mentek tovább elintézni a kisebb-nagyobb egyéni dolgaikat.

A szülők hatalmas meglepetésére, háromnegyedóra múlva, már mindenki teljes harci díszben, útra készen állt az ajtó előtt.
Megindultak a hegy tetejére. Sportos volt itt mindenki, így sokáig bírták megállás nélkül. Hisz még ha ki is fáradtak, nem álltak meg. Reggeli torna gyanánt indultak el túrázni, és megfogadták, hogy a tetejéig meg sem állnak. Ezt a fogadalmat sikeresen be is tartották. A hegy csúcsán mindenki fáradtan dőlt le a fa tövébe, sziklára és minden egyébre, amire le lehetett. Már szinte világukat sem tudták. Ez tényleg nagy vállalkozás volt, de boldogsággal töltötte el őket, hogy megcsinálták.

Sheni egész végig távolságot tartott bátyjától, ami fel is tűnt a fiúnak. Akárhányszor odament hozzá, a lány csak lerendezte egy szavas válasszal és arrébb sétált. Mivel nem tehetett mást, békén hagyta, de sokáig nem bírta. Zelot kérte meg, hogy faggassa ki a lányt.

Sheni épp egy kövön ült, és nézett le az alattuk elterülő hatalmas tájra. Csak arra a pár másodpercre nézett arrébb, mikor éppen fényképezett.
Zelo ezt kihasználva leült mellé, majd beszélgetésbe elegyedtek. Először csak a tájról beszélgettek, majd mikor már alkalmasnak tartotta a téma felhozását, megkérdezte a lányt.
Sheni meglepetten ránézett.

-Hát észrevetted? -hajtotta le a fejét. Elmondott a fiúnak mindent. Valami furcsa oknál fogva, Junhongnak ki merte önteni a szívét, és bizalmat érzett felé. Valamiért tudta, hogy Zeloban megbízhat, és talán még segíteni is fog.

Junhong rögtön lereagálta a tantuszt. Minwoo nem neki segít. Méreg öntötte el, ami hamar el is múlt, hisz rájött, hogy Minwoo még csak tegnap óta tud az ő érzéseiről, és ez a fiú már hamarabb szemet vetett a lányra.

Magában arra az elhatározásra jutott, hogy senkivel szemben nem fog veszíteni. Ez volt az első, hogy egy lány ilyen hatással volt rá, és ez tetszett neki. Mindenáron meg akarta szerezni a lány szerelmét...

3. rész ~Vakon bízni egy gyanús emberben

Hihetetlen, hogy egy emberi fejben hány millió gondolat tud össze-vissza cikázni egyszerre, pár pillanat leforgása alatt. Összekuszálódott szálak, érthetetlen szituációk és még megannyi kérdés. Az illető pedig már-már kétségbe esve keresi a saját kérdéseire, a saját válaszait, de mind hiába. Hiányzik az az információ, amivel össze lehetne csatolni az eseményeket, hogy választ alkossanak.

Sheniben hirtelen a vér is megfagyott, és próbált valami értelmes választ adni a fiú kérdésére, habár nem értette, miért érdeklődik afelől, hogy hova megy.

-Nem tudom. Ha szerencsém van, nem megyünk le a tengerhez. -mondta ki végül. A fiú értetlenül kezdte pásztázni a lány arcát, majd egyik pillanatról a másikra elmosolyodott féloldalasan és felkuncogott. Az előtte álló lány már végképp nem értette, hogy mi ez a helyzet. Teljesen belebonyolódott és elvesztette a fonalat.

-Jaj, bocsáss meg! -mondta a fiú, miután kellőképpen kinevette magát. -Nem úgy akartam kérdezni. Azt szerettem volna, hogy mennyi ideig mész el. - mosolygott. Sheni arca hirtelen rák vörös lett, és kezeit az arcához kapta, hogy kevésbé legyen látható, de ezzel csak az ellenkezőjét érte el. Akarata ellenére jobban felhívta a figyelmet kislányos zavarára. A fiú arcán a mosoly csak nőtt, egyre nagyobb és nagyobb lett.
Pillanatok teltek el így, de a két fiatalnak óráknak tűnt. A fiú azzal küzdött, hogy el ne nevesse magát, vagy meg ne ölelje a lányt, hiszen ilyenkor hihetetlenül aranyos volt akár csak egy mosómedve. A lány csak magában próbálta legyűrni a kisebb szégyenét.

-Ömm. Egy hétre megyünk el. -adta nagy nehezen a könnyűnek hangzó választ, de valójában ólomsúlyúnak tűnt annak, aki kimondta. Arcát mélyen lehajtotta, és a földet kezdte bámulni, mintha annyira érdekes lenne.

-Rendben. Akkor találkozunk egy hét múlva... Sheni. -hajolt meg az angyalarcú idegen, s már fordult volna meg, ha a lány el nem kapja a csuklóját.

-Ho-Honnan tudod a nevem? -hallotta maga mögül a lány félénk hangját, majd visszanézve azokkal a hatalmas, kíváncsiságtól égő szemekkel nézett farkasszemet.

Sheninek fogalma sem volt, hogy honnan ismerhetné a fiú őt. Csak két hónapja volt ebben a városban, hisz nagyapjával szinte az ország másik végében éltek. Az üzletben még sosem látta, addig a bizonyos napig és a család sem mutatta be mint ismerőst.

-Kukkoló vagy? -lépett egyet hátra a lány. A fiú újra nevetni kezdett. Nevetése dallamos volt, akárcsak a beszédhangja. Ha egy nevetésre lehet azt mondani, hogy megnyugtató és barátságos, akkor ez az volt.

-Nyugodj meg! Nem vagyok sem kukkoló, sem perverz. -lépett egyet a lány felé. Mint mindig, arcán most is ott ült a mosoly, letörölhetetlenül.

-Akkor honnan tudod a nevem? -lépett egyet előre a lány is indulatosan. A fiú meglepődött. Nem számított arra, hogy az a lány, aki ilyen kislányosan aranyos, lehet ilyen is.

-Az egyelőre legyen még az én titkom. Akkor jövőhéten! - A fiú arca újra mosolygós lett, intett egyet a lány felé majd elindult az ellenkező irányba. Pár pillanat alatt tűnt el az egyik útkereszteződésben.
Sheni még jó ideig meredt a fiú hűlt helyére, majd mintha hideg vízzel öntötték volna le, elkezdett futni hazafelé, hiszen már rég otthon kellett volna lennie.

Roham léptekkel haladt a kicsinek nem mondható családi ház felé, aminek udvarában már nyolc ember várta. A kapun beérve, mindenki rá szegezte tekintetét az újonnan érkezett családtagra.

-Jó napot! -Hajolt meg Sheni mosolyogva. Nagyon közvetlen volt világ életében, amiért sokan kedvelték.

-Szia! -Köszönt kórusban mindenki. Mikor fölegyenesedett, végigmérhette a terepet. A nevelőcsaládja állt előtte, egy középkorú házaspár, Jun Hong és még két idegen fiú. Ránézésre mindenki barátságos volt, ráadásul a két ismeretlen fiú sem nézett ki rosszul, de ezt a gondolatot hamar kiverte a fejéből.

-Ő itt a lányunk, Noh She Ni. -Mutatta be a lányt az ismeretleneknek. -Ők itt Jun Hong szülei. Choi Sang-soo és Choi Ye Woon. -Intett egyet az életvidám házaspár Sheni félé, majd MinJi  Zelora és a többi fiúra mutatott. -Jun Hongot már ismered. Ők itt a csapattársai. Kim Himchan és Jung Daehyun. -a lány biccentett feléjük egyet-egyet amit a fiúk viszonoztak. -Rajtuk kívül még van három fiú, akik már a nyaralóban várnak minket, szóval így, hogy mindenki ismer mindenkit, indulhatunk. Ugye? -csapta össze kezét MinJi. Mindenki elmosolyodott ezen a gesztuson, mivel MinJi az a tipikus főnök típus. Mindig megmondja, hogy mit, hol, hány méter.

Egy kisbusz féleség várta már őket a ház előtt, indulásra készen.
Belülről nem a megszokott kisbusz volt.
A sofőr mögött nem sorban voltak a székek kettesével, hanem egy asztal körül, valami pad féleségek. Ettől kissé lakókocsis beütése lett az egész járműnek, családias hangulattal.

Az út nem volt hosszú, vagy ha az is volt, nem vették észre, mert elütötték az időt könnyen. Beszélgettek, játszottak, de legfőképp jól érezték magukat. Mindenki megismerkedett mindenkivel úgy ahogy. De Shenit leginkább Himchan tartotta szóval. Valahogy olyan volt, mintha már ismernék egymást. Mint húg és bátyja. Legalábbis a fiú közvetlensége ezt eredményezte. Ráadásul megtalálták a közös pontot. A fényképezést. Mind a ketten éltek-haltak a fotózásért. A végén már énekeltek is valami zagyva szöveget, ami "Saját szerzemény" címen futott.

Mikor odaértek, Sheni nem hitt a szemének.
A nyaraló, egy gyönyörű faház volt, egy hatalmas erdő közepén. A ház egy nagy rét közepén állt, a rétet pedig óriásfenyők vették körül. Abban a  pillanatban, Sheni csak a mennyországgal tudta volna összehasonlítani. A levegő friss, az ég gyönyörű, felhőtlen kék.

-Gyerekek! Ne csak álljatok! Segítsetek bevinni a cuccokat! -Kiáltott a bámészkodó népségnek Jun. Nagy nehezen elszakadtak a csodálatos látványtól, és elkezdték behordani a bőröndöket és a többi felszerelést.
Hirtelen a semmiből tűnt fel három ismeretlen fazon. A lányra kis híján a szívbajt hozva, mivel a ház mögül jöttek ki.

-Hyung! -kiáltott nekik Zelo, mire a három férfi mosolyogva odasietett hozzájuk. -Ők itt a csapattársaim. Yongguk hyung, Yongjae hyung és Jongup hyung. -mutatott végig a fiúkon.

-Örülünk a találkozásnak! -Hajoltak meg széles mosollyal.
Sheni első ránézésre nem tudta behatárolni őket. Yongguk először elég ijesztőnek hatott azzal a kissé komor arckifejezésével, de mihelyst elmosolyodott, már sokkal barátságosabbnak tűnt. Yongjae az a tipikus szépfiú, aki minden lányra rástartol, de ezt csak a külső mutatta, mert egyébként elég távolságtartó. Jongup pedig akárcsak egy kisgyerek, folyton ugrált és elég gyakran kérdezett értelmetlen dolgokat. De ez nem zavart senkit.

Miután az ismerkedés itt is megvolt, megkapták a szobabeosztásokat.
Valahogy kiügyeskedték, hogy Sheni egyedül legyen egy szobába, ami persze azzal járt, hogy az összes fiú egy szobába tömörült. De hát csak nem oszthatták be három fiú mellé.

Mindenki elvonult, hogy kipakolja a maga holmijait. Sheninek ez sem igényelt sok időt, mivel nem hozott sok cuccot. Pakolás közben, újra rábukkant nagyapja második kincsére. Boldogan vette ölébe a közepes méretű gépet, és boldogan rakta bele a kis filmtekercset. Egy hirtelen gondolattól vezérelve, megindult a fiúk szobája felé.
Az ajtóhoz érve, a nagy bátorság tovaszállt, és tanácstalanul állt az ajtó előtt azon töprengve, hogy meg merje-e csinálni. Egy kis gondolkodás után, elvetette az ötletet, hogy elhívja őket fotózni, és indult volna vissza a szobájába, hacsak nem hallotta volna meg MinWoo kissé feldúlt hangját.

-Meddig akarod még játszani a hős szerelmest Romeo? Már nem tudok sokáig falazni neked. Ha kell a lány, szerezd meg. Ne játszd itt Mr. Titokzatost! Igen, lekötöm a figyelmét, terelek ha rólad beszélne vagy bármi, de tudod.. Még egy kunmanat szót nem szólt rólad! Sheni? Ő? Te totál hülye vagy. Na lerakom. Szia Kwangmin! -egy hangos csapódás, és egy fújtatás hangja szűrődött még ki az ajtón keresztül. Ez Sheninek bőven elég volt. Rohant amerre lába vitte, ki a házból. Mindenki kint volt már az udvaron, kivéve MinWoot.

-Sheni! Hova mész? -kiáltotta a rohanó lánynak nevelőapja, mire mindenki őt kezdte bámulni.

-Csak szétnézek... és fényképezgetek! Nem leszek sokáig. -Állt meg, majd visszakiáltotta a kertben ügyködő bagázsnak. Mivel nem ellenezte senki, tovább futott.

Keresztül a réten, egészen a másik végéig, ahol már senki nem láthatta. Egy fa tövében leült, hogy kifújja magát.

~Mit akar tőle MinWoo? Mit titkol? Ki az a Kwangmin? Mit kell terelnie? Miért kell megszerezni őt?

Egyre jobban kezdte érezni, hogy nincs jó helyen. A nyugis, meghitt családi életét, egy kihallgatott telefonhívás dönti romokba, és az azt követő kérdések tömkelege. Nem tudta mi tévő legyen. MinWoo jó vagy rossz?
Megbízhat benne?
Hiába tudta, hogy valami nincs rendjén a sráccal, ő mégis bízott benne.
Vakon bízni egy gyanús emberben... Jó lesz ez így?

2. rész ~Látszólag lényegtelen fordulat...

A nap meleg sugarai szűrődtek be az ablakon. Az egész szobát vörösre festette, holott enyhe, halovány piros színben tündökölt. Sheni már rég talpon volt. Nem szokta a délig alvást. Mivel nyár van és ezen a héten MinWoo és ő a soros a virágbolt vezetésében, a szülők sem szándékoztak tíz óra előtt kikelni az ágyból. MinWoo és Sheni képességük szerint osztották fel a feladatokat. Amihez ész kell, azt végzi MinWoo, amihez szociális készség kell, azt a húga. Ezen a napon akarva-akaratlanul, de JunHongnak is segítenie kellett, hisz aznap kaptak új szállítmányt. A három jómadár már a kereskedésben téblábolt. Először hátra vittek mindent a kertbe, mivel nyáron a raktár helyett az udvaron tárolják a növényeket. Miután a virágokat hátra furikázták, a fiúk műszakja lejárt, így a közeli gördeszka pályához mentek tovább. Sheni újra a kasszához ült és várta a vásárlókat. A forgalom ezen a forró, fülledt kora délutánon eléggé megcsappant.

Furcsa módon, az órák varázsütésre szálltak el. Mire bárki is észbe kaphatott volna, a zárás ideje eljött. A falon függő virágos óra hatot mutatott. Sheni csalódott volt. Részben a forgalom miatt, másrészt a remény cseppnyi szikrája parázslott a lelke mélyén, hogy talán ma is láthatja az idegent...
    Van az a régi, falusi bölcsesség, hogyha valakire sokat gondolsz, azt előbb vagy utóbb bevonzod.
Talán igaz, vagy ez csak merő véletlen volt, de az ajtó felett lévő kicsi csengő megszólalt. Az angyal arcú fiú lépett be. A lányt hirtelen olyan érzés kerítette hatalmába, mintha forgószél futott volna át minden porcikáján. Meglepődött, hisz magában már rég elkönyvelte, hogy nem fogja már látni. A fiú tekintete a virágok között vándorolt, de végső sorban Shenin állapodott meg. Arca derűs volt és szemei gyémántként csillogtak ahogy a nap rájuk sütött. A lány pont a rózsákat rendezte, mikor meglátta. Kezei megálltak a levegőben és arcára kiült a meglepettség. Az ismeretlen megállt az ajtóban. Szoborként pislogtak egymásra pillanatokig.
Végül Shenin futott át először a felismerés árnyéka és szégyenlősen visszakapta a fejét a növényekre, majd nagyot nyelt.

-Bocsánat! -törte meg a halotti csendet a fiú. -Csak.. Nyitva van még az üzlet? -Sheni újra a fiú felé fordította fejét, de nem mert a szemébe nézni. Először a srác cipőjének az orrát bámulta, majd erőt vett magán és végül belenézett azokba a hatalmas kíváncsiságtól égő szemekbe.

-Már zárni készültem, de nyugodtan válogass még! -adott választ.

Köszönöm! -bólintott egyet örömittasan az ajtóban álló fél, majd megcélozta a szegfűket. A lány eközben már mindent elpakolt. Pár percig nézte még a fiút, majd odament hozzá.

-Segíthetek valamiben? -hangja barátságosan és kedvesen csengett. Nem volt sem türelmetlen, sem sürgető.

-Annyira szépek, hogy nem tudok választani. -mosolygott az eladóra az idegen. -Segítenél választani?- mutatott végig a virágok tömkelegén. A lány gondolkodva nézett végig rajtuk, míg a fiú, Sheni arcán legeltette szemeit.

-Milyen alkalomra? -fordult a lány az idegen felé, így tekintetük találkozott.

-Csak úgy.. -vonta meg vállát alig láthatóan a kérdezett fél. A lány újra a virágok között kezdett nézelődni, mígnem kihúzott két szálat. Egy sárgásat és egy fehéreset. Sárga, mert a fiú vidám személyiségére utal. Fehér, mert tiszta, megnyugtató és ismeretlen, akárcsak a fiú. Lassan a kezébe nyomta, majd rámosolygott.

-Tökéletes! Köszönöm! -hálálkodott a fiú. A pénztárhoz ballagtak, fizetett és újra eltűnt az ajtó másik oldalán. Ezek után, a lány fülig érő szájjal baktatott otthona felé.

Valami megfogta ebben a fiúban... Talán a kisfiúsan aranyos arca?
A megjelenése?
Netalán a kisugárzása?
A válasz: Minden.
Valamiért tökéletesnek látta. Számára ez egy idegen, meghatározhatatlan érzés volt. Túl szép a valósághoz és túl szép bármihez. Nem volt szerelmes, de mégis tudat alatt kezdte megkedvelni még akkor is, ha csak kétszer látta egész életében. Lassan haza is ért a nagy gondolkodás közepette. A nappaliban senkit nem talált. Ez kissé szokatlan volt számára, hisz hét hónap alatt megszokta, hogy ilyenkor mindenki lent van és TV-t néz.

-Megjöttem! -kiáltotta el magát.

-Ohh kicsim! -szaladt le a lépcsőn MinJi hatalmas mosollyal az arcán.

-Mi történt? -kérdezte Sheni hatalmasra nőtt szemekkel. Nem volt ijedt... inkább mondanám meglepettnek.

-Holnap nyaralni megyünk! -csapta össze boldogan kezeit az anyuka.

-Hogy... Hogy-hogy? -kérdezte a lány leblokkolva.

-Tudod, mivel nyár van és még az érkezésed sem ünnepeltük meg, elutazunk.

Sheni nem értette, hogy mit kell azon ünnepelni, hogy egy szerencsétlen árva tolakodott a családi légkörbe... Ez inkább tűnt üres kifogásnak, mint oknak.

-Nekem is mennem kell? -kérdezte, mire a nevelő anyja szeme kikerekedett.

-Már hogy ne kéne?! -csodálkozott az idősebb.

-Nem maradhatnék itthon és vigyázhatnék a boltra? -nézett kérlelően.

-Ne butáskodj! -legyintett egyet kezeivel MinJi. -Most már te is a család teljes értékű tagja vagy. Szóval neked is jönnöd kell! Naa! Ne szégyenlősködj! -bökte oldalba mosolyogva a lányt. Sheni cseppet sem volt zavarban, mégsem szólt semmit. Nem szívesen hagyta ott a boltot... Vagy inkább a boltba járó fiút? -Na menj és pakolj be! Holnap délután indulunk! -noszogatta MinJi mosolyogva Shenit. A lány egy bólintással a tudtára adta, hogy más választás hiányában belemegy a dologba. Lassan, kedvtelenül indult fel a lépcsőn, de nevelőanyja még utána szólt.

-Sheni! JunHong családjával megyünk! A csapattársai nyaralójába... Nem tudom, hogy a tagok ott lesznek-e, de azért készülj fel! -kacsintott egyet, majd ment dolgára. A fogadott lánya megrökönyödve állt a lépcsőn. Lábai gyökeret eresztettek. Ez úgy hangzott, mintha valami nagy dolognak kéne történnie közte és Zelo haverjai között... És mi az, hogy csapattársai? Valami végzős kosárteamről van szó, vagy egy maffia csoportról? Az utóbbi gondolatától még a hideg is kirázta, de legalább észbe kapott a bambulásból és fölment. Levetette magát az ágyra, és nagyot sóhajtott.

Most komolyan... Nyaralni egy tucat tizenéves sráccal, akikről semmit sem tud. Elég nyugtalanító. Részben haragudott MinJire, mivel ez felelőtlen viselkedés, de a harag egy pillanat alatt elszállt, hisz mégsem haragudhat rá, hisz ő neveli.. és ilyen piti dolgokért amúgy is felesleges. Majd megoldja valahogy.. már ha ott lesznek, mivel semmi sem biztos.

Pár perc múlva, megunta a semmit tevést, így előhalászta a bőröndöt, amivel érkezett, és telepakolta. Hirtelen valami keményet érzett az egyik eldugott zsebben. Kihúzta a cipzárat és megpillantotta nagyapja kőkori, tekercses fényképezőgépét. Ez, az idős ember fiatal korában ritkaságnak számított, mivel színes és éles képeket csinált. A lány szemében könnyek gyűltek, mégis mosolygott, hisz csakis a jó emlékek lavinája zúdult végig agyán. Talált pár üres tekercset, így hirtelen ötlettől vezérelve, berakta a ruhák mellé a kicsinek nem mondható gépet, a tekercsekkel együtt. Hihetetlen, hogy el tudta felejteni azt a dolgot, ami eddigi egész egész életét végig kísérte, hisz a többi tekercsen a pár napos kislánytól kezdve, egészen a tizenhat éves nagylányig voltak képek. A teli filmtekercseket gondosan elzárta egy dobozba, biztonságba. A csomag összepakolása után, már csak a saját maga "rendbetétele" maradt. Megfürdött, majd rögtön ment is aludni, hisz holnap nehéz napnak néz elébe, így míg lehet, ki szerette volna pihenni magát.
Persze csak szerette volna..
Nem jött álom a szemére, mert szinte egész este azon agyalt, hogy ha most bezárják pár napra a boltot, lehet, hogy az angyal arcú fiú talán elfelejti az üzletet és többé nem láthatja. Ez mondjuk elég lehetetlennek tűnt, de mi van ha tényleg így van? Akkor bizony a sors csak ennyit szánt belőle ebbe a történetbe. Ez ellen márpedig nem lehet mit tenni. Ezekkel a gondolatokkal nyomta el végül az álom főhősnőnket.

Másnap, amilyen későn aludt el, olyan korán kelt fel. Nemhiába... ez már a védjegye.
Amióta itt van, amiben tud, abban segít hála képen. Mivel ma is ő volt az első kelő, gyorsan rendbe szedte magát, majd lement a konyhába, hogy reggelit és kávét készítsen. Valahogy ma minden gördülékenyebben ment.

Valószínűleg a rántotta illata vonzotta le a haspók családot, mert épp hogy kész lett, lejött mindenki. Ilyenkor jön rá Sheni, hogy miért is jó korán kelni.
1. Sokkal több ideje volt mindenre.
2. Láthatta a kómás fejeket, amin igazán jól el tudott szórakozni.
Főleg MinWoo reggeli holdkóros fejeit szerette. Az egyébként is pici szemei ilyenkor teljesen összementek és tényleg úgy nézett ki, mintha csak két vízszintes csík lenne. A haja kócos szénaboglya, pedig az a legféltettebb kincse. Már ha ezt a szót lehet rá használni. Ezt csak tetőzi az az aranyos kutyusos pizsigatya a rózsaszín felsővel. Arca ilyenkor pufi és a szája is olyan mintha folyton csücsörítene. Pedig ha rendbe szedi magát, egy rossz szó nem érheti a külsejét. De persze ilyenkor totál ellentéte...

-Jó étvágyat! -mosolygott rájuk a lány.

-Omo! -akadt el Jun szava. -Asszem többször kell elutaznunk! -mosolygott majd leültek.

-Áhh! Ez nem azért van!- legyintett a lány. -De ha már itt tartunk.. Hány napra megyünk? -nézett végig kíváncsian a fejüket tömő embereken.

-Egy hétre. -mondta MinWoo két falat között.

-Olyan sokáig?-fakadt ki Sheni, de rögtön el is szégyellte magát, így jobbnak látta, ha ő most távozik. -Nos, akkor én megyek a boltba. Elintézem még a virágokat. Nemsokára jövök! -mondta majd rohant is az ajtóhoz.

-Vigyázz magadra és siess haza Pöttöm! -kiáltotta utána Jun, de nem hallotta, mivel már az utcákat járta. Nem sietett. Kiélvezte az augusztusi nap sugarait. A szél lágyan, néha az arcába csapott. Annyira sokat nem kellett gyalogolnia, mivel a bolt közel volt.
Gyorsan bement és elrendezte a növényeket. Meglocsolta őket, némelyikről az elszáradt leveleket is leszedte. Mivel most csak felületesebben végezte el a dolgát, hamar végzett. Így hát kiment, hogy felrakja a "Pár napig zárva" táblát.
Nyugodtan ragasztgatta az ajtóra, mikor hirtelen a semmiből szólalt meg valaki.

-Meddig mész el? -kérdezte a lágy, mégis férfias hang. A lány megpördült saját tengelye körül, mire az angyal arcú fiúval találta szembe magát. Ereiben a vér is megfagyott és szíve kihagyott egy ütemet.
~Hogy került ide? ~ Gondolta magában.

1. rész ~A kezdetek kezdete...

A kis szobát lágy harmónika szó töltötte be. Egy rég elfeledett, kedves dallam. A harmónika művész még évtizedekkel ezelőtt tanulta, anno a seregben. Az idős ember egyetlen kincse, a 6 éves unokája volt. A kis lurkó tartotta benne egyedül az életet, hiszen már nagyon régóta rákkal küzdött.  Naphosszat zenélt, míg a pöttöm kislány csodálattal figyelte a bonyolult játékot, gyakran énekkel kísérve. A nagypapa -betegsége ellenére- mindent megtett, hogy egészséges és művelt felnőtt válhasson az egyetlen megmaradt rokonából. Tíz éven keresztül viselte gondját élete értelmének, míg egy nap, az Úr hirtelen elszólította, magára hagyva az árva, akkor már 16 éves lányt. Sheni nevelőszülőkhöz került. A nagypapa megtanította mindenre, ami az élethez kell, ebbe beleértve a mosolygást is. Mosolygós, vidám, életre való lányka lett, és egy ehhez hasonló tulajdonságú, három tagú családhoz került. Habár nagyapja halála megviselte, mindig mosolygott, és arra gondolt, hogy az ő szeretett nevelője most már sokkal jobb helyen van. A nevelő családjával nagyon jól kijöttek és édes gyermekükként tekintettek a pajkos tinire.

-Hey! Magyarázd már el nekem! Irodalomból a bibliánál tartunk, és valami közmondásokat kell kiveséznünk. Ekkora hülyeséget.. Hey! Sheni! Figyelsz te rám? - vágott a Hyen család fia egy követ az éppen a konyha szekrényben matató fogadott húgához. A lány hirtelen felkapta a fejét, de kezei még mindig a szekrényben voltak. Szemei szikrát szórtak a fiúra, majd egy röpke mozdulattal hozzá vágott egy kenyeret.

-Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel! -kiáltotta a tányér méretűre nőtt szemekkel bámuló MinWoora.

-Te totál hibbant vagy... -fogta fejét a nevetéstől a srác. -Csak azt akartam kérdezni, hogy mi köze a bibliának a közmondásokhoz, de szerintem téged inkább hagylak. -fordult sarkon majd kuncogva kiment.
Shenit mit sem izgatva, visszamászott a szekrénybe. A csengő hirtelen megszólalt. MinWoo unottan botorkált az ajtóhoz, majd szó szerint kivágta azt. Az ajtó túloldalán álló fél, úgy nézett a srácra, mintha ez erre minden napos lenne. Biztosan hozzá szokott már..

-Mizu van, haver?-emelte kezét a torony méretű fiú vigyorogva, mire MinWoo betessékelte.

-Üdv! Hogy hogy eljöttél? -mosolygott a vendéglátó.

-Egy hónapos szabink van a fiúkkal, így gondoltam benézek, hisz már legalább három hónapja nem beszéltünk. Történt valami érdekes? - Forgatta szőke fejét ide-oda a vendég.

-Lett egy húgom...

-Hogy mi?! Tudtommal nem három hónap amíg úgymond elkészül.. -értetlenkedett a fiú.

-Zelo, te mekkora IQ harcos vagy..- fogta a fejét MinWoo. Ez nála már egy berögzült mozdulat. Sheni éppen akkor lépett ki a konyhából, egy zacskó chipsel a kezében. A szája tele volt és szinte két marokra falta a nasit. Zelo állát a földről kellett fölkaparni, mikor meglátta, hogy a hugica nem is kicsi.

-Nos igen... JunHong, ő itt a húgom. Sheni, ő itt a haverom Zelo. -mutatta be a két idegent egymásnak MinWoo.

-Ohh... Hello!-hajolt meg kissé zavarodottan JunHong.

-Szia!-hajolt meg a lány is, majd az órára nézett. -Aigoo! Nekem mennem kell az üzletbe! -csapott a homlokára. -Asszem ezt rátok hagyom... -nyomta a zacskót bátyja kezébe. -Majd zárás után jövök! -Köszönt el majd elviharzott. A családnak volt egy virágkereskedése, ahol Sheni előszeretettel töltötte idejét. Virágot kötött, csokrokat és koszorúkat készített. A kereskedés nem volt forgalmas helyen, mégis jól ment az üzlet. A vásárlók szerették a közvetlen, barátságos eladó lányt, aki mindig, mindent precízen végzett el. Ez a délután sem telt el másképp. A vevők jöttek és mentek.
Egy olyan pillanatban, mikor nem volt bent senki, a bejárati ajtó felett csüngő csengő megszólalt, jelezvén, hogy vendég érkezett. Egy magas, barna, modell alkatú fiú lépett be. Sheni a virágkötésbe belefeledkezve, észre sem vette, hogy vendég érkezett. A fiú lassan, észrevehetetlenül sétált a lány asztalához, majd lehajolt, hogy fejük egy vonalban legyen és kopogni kezdett. A lány fölkapta a fejét ijedtében, de a fiú csak nyugtatóan mosolygott.

-Elnézést! Az orchideák merre vannak?- hangja dallamos és kedves volt. A lány csak a bal sarokban álló állványra mutatott, ami tömve volt különböző színű és méretű virágokkal. A fiú odanézett majd vissza a lányra, bólintott egy aprót és odament a virágokhoz. Arcáról a mosoly egy pillanatra sem tűnt el. A lány csodálkozva nézte az idegen fiút, amint a virágok között válogatott. Pár perc múlva -már éppen zárás ideje előtt- odavitt pár szálat Shenihez, aki csokorba kötötte, majd a fiú fizetett és eltűnt. Sheni még pár percig nézte a virágokat, ahol nemrég még az idegen nézelődött, de a zárás ideje elérkezett, így elindult, hogy mindent a helyére tegyen. Mikor végzett, hazasietett, de nem az várta otthon, amire számított.

-Szia kicsim! -ölelte meg nevelőanyja, mikor belépett. A nappaliban a szokásos három személyből, négy személy lett. Az újonnan megismert fiú, JunHong is ott ült a kanapén.

-Sziasztok! -köszönt a lány is, mire a TV előtt ülő pasibagázs tagjai is észrevették és visszaköszöntek.

-Hogy ment a bolt?-kérdezte mosolyogva a nevelő apja.

-Egész jól. A forgalom a szokásos volt. -mosolygott vissza és a lépcsőhöz sietett.

-Sheni, ne menj még föl! Nemsokára kész a vacsora. Zelo ma itt alszik. -Szólt utána MinJi, a nevelő anyja. Alacsony, vékony, középkorú nő volt. Hosszú, fekete haját kontyba fogta mindig. Ha az ember ránézett, már csak attól is jobb kedvre derült. Barátságos, kedves és elbűvölő nő volt. Azzal a tipikus Kelet-ázsiai kinézettel.

-Rendben. -fordult vissza Sheni, majd levágta magát az egyik fotelbe. Csend ereszkedett a szobára. Az egyetlen zajforrás a TV-ben adott tehetség kutató volt.

-Ha nem veszed nagy bunkóságnak, megkérhetnélek rá, hogy mesélnélj magadról? Tudod.. Nekem ez furcsa.. Vagyis inkább nem megszokott. -nézett kérlelően Zelo, Shenire. Mindenki szeme a két fél között cikázott. A lány először megilletődött, aztán elmosolyodott.

-Mi furcsa? Az, hogy lány vagyok, vagy hogy nevelő szülőknél lakok? -MinWoo felkuncogott, de rögtön el is halgatott.

-Hát, valószínűleg az első... -mosolygott JunHong.

-Először tényleg furcsa volt... és bizarr. De végül is rájöttem, hogy nagyon jó. Szerencsére nagyon klassz családhoz kerültem. -mosolygott a lány. -Az árvasághoz hozzá szoktam. Eddig a nagyapám nevelt, de mikor meghalt, nem maradt senkim. Így kerültem ide. Papám optimistának és alkalmazkodónak nevelt, így viszonylag könnyen tudtam hozzá szokni az új helyzethez.

-A szüleid? -kapcsolódott bele a beszélgetésbe MinWoo. Mindenki szúrós szemmel nézett rá, kivéve Shenit.

-MinWoo! -ripakodott rá MinJi a konyhából -Azt hittem, hogy már megbeszéltük! -szemével már háromszor elküldte fiát melegebb éghajlatra.

-Neem! Semmi baj! -hadonászott Sheni. -Ha nem akarnék beszélni róla, nem beszélnék... -fordult bátyja felé. -Meghaltak autóbalesetben, mikor jöttek velem haza a kórházból. -hajtotta le fejét a lány.

-Mennyi idős voltál? -Kérdezte JunHong.

-Pár napos... -Emelte fel fejét a kérdezett fél.

-Úristen! -bámult Shenire MinWoo.

-Na jól van gyerekek! Vacsora! -csapta össze kezeit MinJi, mikor kiért a konyhából.

-Vájúhoz! -Állt fel Jun, Sheni nevelőapja és bement a konyhába.

A többiek csak engedelmesen követték, és asztalhoz ültek.