A kis szobát lágy harmónika szó töltötte be. Egy rég elfeledett, kedves dallam. A harmónika művész még évtizedekkel ezelőtt tanulta, anno a seregben. Az idős ember egyetlen kincse, a 6 éves unokája volt. A kis lurkó tartotta benne egyedül az életet, hiszen már nagyon régóta rákkal küzdött. Naphosszat zenélt, míg a pöttöm kislány csodálattal figyelte a bonyolult játékot, gyakran énekkel kísérve. A nagypapa -betegsége ellenére- mindent megtett, hogy egészséges és művelt felnőtt válhasson az egyetlen megmaradt rokonából. Tíz éven keresztül viselte gondját élete értelmének, míg egy nap, az Úr hirtelen elszólította, magára hagyva az árva, akkor már 16 éves lányt. Sheni nevelőszülőkhöz került. A nagypapa megtanította mindenre, ami az élethez kell, ebbe beleértve a mosolygást is. Mosolygós, vidám, életre való lányka lett, és egy ehhez hasonló tulajdonságú, három tagú családhoz került. Habár nagyapja halála megviselte, mindig mosolygott, és arra gondolt, hogy az ő szeretett nevelője most már sokkal jobb helyen van. A nevelő családjával nagyon jól kijöttek és édes gyermekükként tekintettek a pajkos tinire.
-Hey! Magyarázd már el nekem! Irodalomból a bibliánál tartunk, és valami közmondásokat kell kiveséznünk. Ekkora hülyeséget.. Hey! Sheni! Figyelsz te rám? - vágott a Hyen család fia egy követ az éppen a konyha szekrényben matató fogadott húgához. A lány hirtelen felkapta a fejét, de kezei még mindig a szekrényben voltak. Szemei szikrát szórtak a fiúra, majd egy röpke mozdulattal hozzá vágott egy kenyeret.
-Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel! -kiáltotta a tányér méretűre nőtt szemekkel bámuló MinWoora.
-Te totál hibbant vagy... -fogta fejét a nevetéstől a srác. -Csak azt akartam kérdezni, hogy mi köze a bibliának a közmondásokhoz, de szerintem téged inkább hagylak. -fordult sarkon majd kuncogva kiment.
Shenit mit sem izgatva, visszamászott a szekrénybe. A csengő hirtelen megszólalt. MinWoo unottan botorkált az ajtóhoz, majd szó szerint kivágta azt. Az ajtó túloldalán álló fél, úgy nézett a srácra, mintha ez erre minden napos lenne. Biztosan hozzá szokott már..
-Mizu van, haver?-emelte kezét a torony méretű fiú vigyorogva, mire MinWoo betessékelte.
-Üdv! Hogy hogy eljöttél? -mosolygott a vendéglátó.
-Egy hónapos szabink van a fiúkkal, így gondoltam benézek, hisz már legalább három hónapja nem beszéltünk. Történt valami érdekes? - Forgatta szőke fejét ide-oda a vendég.
-Lett egy húgom...
-Hogy mi?! Tudtommal nem három hónap amíg úgymond elkészül.. -értetlenkedett a fiú.
-Zelo, te mekkora IQ harcos vagy..- fogta a fejét MinWoo. Ez nála már egy berögzült mozdulat. Sheni éppen akkor lépett ki a konyhából, egy zacskó chipsel a kezében. A szája tele volt és szinte két marokra falta a nasit. Zelo állát a földről kellett fölkaparni, mikor meglátta, hogy a hugica nem is kicsi.
-Nos igen... JunHong, ő itt a húgom. Sheni, ő itt a haverom Zelo. -mutatta be a két idegent egymásnak MinWoo.
-Ohh... Hello!-hajolt meg kissé zavarodottan JunHong.
-Szia!-hajolt meg a lány is, majd az órára nézett. -Aigoo! Nekem mennem kell az üzletbe! -csapott a homlokára. -Asszem ezt rátok hagyom... -nyomta a zacskót bátyja kezébe. -Majd zárás után jövök! -Köszönt el majd elviharzott. A családnak volt egy virágkereskedése, ahol Sheni előszeretettel töltötte idejét. Virágot kötött, csokrokat és koszorúkat készített. A kereskedés nem volt forgalmas helyen, mégis jól ment az üzlet. A vásárlók szerették a közvetlen, barátságos eladó lányt, aki mindig, mindent precízen végzett el. Ez a délután sem telt el másképp. A vevők jöttek és mentek.
Egy olyan pillanatban, mikor nem volt bent senki, a bejárati ajtó felett csüngő csengő megszólalt, jelezvén, hogy vendég érkezett. Egy magas, barna, modell alkatú fiú lépett be. Sheni a virágkötésbe belefeledkezve, észre sem vette, hogy vendég érkezett. A fiú lassan, észrevehetetlenül sétált a lány asztalához, majd lehajolt, hogy fejük egy vonalban legyen és kopogni kezdett. A lány fölkapta a fejét ijedtében, de a fiú csak nyugtatóan mosolygott.
-Elnézést! Az orchideák merre vannak?- hangja dallamos és kedves volt. A lány csak a bal sarokban álló állványra mutatott, ami tömve volt különböző színű és méretű virágokkal. A fiú odanézett majd vissza a lányra, bólintott egy aprót és odament a virágokhoz. Arcáról a mosoly egy pillanatra sem tűnt el. A lány csodálkozva nézte az idegen fiút, amint a virágok között válogatott. Pár perc múlva -már éppen zárás ideje előtt- odavitt pár szálat Shenihez, aki csokorba kötötte, majd a fiú fizetett és eltűnt. Sheni még pár percig nézte a virágokat, ahol nemrég még az idegen nézelődött, de a zárás ideje elérkezett, így elindult, hogy mindent a helyére tegyen. Mikor végzett, hazasietett, de nem az várta otthon, amire számított.
-Szia kicsim! -ölelte meg nevelőanyja, mikor belépett. A nappaliban a szokásos három személyből, négy személy lett. Az újonnan megismert fiú, JunHong is ott ült a kanapén.
-Sziasztok! -köszönt a lány is, mire a TV előtt ülő pasibagázs tagjai is észrevették és visszaköszöntek.
-Hogy ment a bolt?-kérdezte mosolyogva a nevelő apja.
-Egész jól. A forgalom a szokásos volt. -mosolygott vissza és a lépcsőhöz sietett.
-Sheni, ne menj még föl! Nemsokára kész a vacsora. Zelo ma itt alszik. -Szólt utána MinJi, a nevelő anyja. Alacsony, vékony, középkorú nő volt. Hosszú, fekete haját kontyba fogta mindig. Ha az ember ránézett, már csak attól is jobb kedvre derült. Barátságos, kedves és elbűvölő nő volt. Azzal a tipikus Kelet-ázsiai kinézettel.
-Rendben. -fordult vissza Sheni, majd levágta magát az egyik fotelbe. Csend ereszkedett a szobára. Az egyetlen zajforrás a TV-ben adott tehetség kutató volt.
-Ha nem veszed nagy bunkóságnak, megkérhetnélek rá, hogy mesélnélj magadról? Tudod.. Nekem ez furcsa.. Vagyis inkább nem megszokott. -nézett kérlelően Zelo, Shenire. Mindenki szeme a két fél között cikázott. A lány először megilletődött, aztán elmosolyodott.
-Mi furcsa? Az, hogy lány vagyok, vagy hogy nevelő szülőknél lakok? -MinWoo felkuncogott, de rögtön el is halgatott.
-Hát, valószínűleg az első... -mosolygott JunHong.
-Először tényleg furcsa volt... és bizarr. De végül is rájöttem, hogy nagyon jó. Szerencsére nagyon klassz családhoz kerültem. -mosolygott a lány. -Az árvasághoz hozzá szoktam. Eddig a nagyapám nevelt, de mikor meghalt, nem maradt senkim. Így kerültem ide. Papám optimistának és alkalmazkodónak nevelt, így viszonylag könnyen tudtam hozzá szokni az új helyzethez.
-A szüleid? -kapcsolódott bele a beszélgetésbe MinWoo. Mindenki szúrós szemmel nézett rá, kivéve Shenit.
-MinWoo! -ripakodott rá MinJi a konyhából -Azt hittem, hogy már megbeszéltük! -szemével már háromszor elküldte fiát melegebb éghajlatra.
-Neem! Semmi baj! -hadonászott Sheni. -Ha nem akarnék beszélni róla, nem beszélnék... -fordult bátyja felé. -Meghaltak autóbalesetben, mikor jöttek velem haza a kórházból. -hajtotta le fejét a lány.
-Mennyi idős voltál? -Kérdezte JunHong.
-Pár napos... -Emelte fel fejét a kérdezett fél.
-Úristen! -bámult Shenire MinWoo.
-Na jól van gyerekek! Vacsora! -csapta össze kezeit MinJi, mikor kiért a konyhából.
-Vájúhoz! -Állt fel Jun, Sheni nevelőapja és bement a konyhába.
A többiek csak engedelmesen követték, és asztalhoz ültek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése