3. rész ~Vakon bízni egy gyanús emberben

Hihetetlen, hogy egy emberi fejben hány millió gondolat tud össze-vissza cikázni egyszerre, pár pillanat leforgása alatt. Összekuszálódott szálak, érthetetlen szituációk és még megannyi kérdés. Az illető pedig már-már kétségbe esve keresi a saját kérdéseire, a saját válaszait, de mind hiába. Hiányzik az az információ, amivel össze lehetne csatolni az eseményeket, hogy választ alkossanak.

Sheniben hirtelen a vér is megfagyott, és próbált valami értelmes választ adni a fiú kérdésére, habár nem értette, miért érdeklődik afelől, hogy hova megy.

-Nem tudom. Ha szerencsém van, nem megyünk le a tengerhez. -mondta ki végül. A fiú értetlenül kezdte pásztázni a lány arcát, majd egyik pillanatról a másikra elmosolyodott féloldalasan és felkuncogott. Az előtte álló lány már végképp nem értette, hogy mi ez a helyzet. Teljesen belebonyolódott és elvesztette a fonalat.

-Jaj, bocsáss meg! -mondta a fiú, miután kellőképpen kinevette magát. -Nem úgy akartam kérdezni. Azt szerettem volna, hogy mennyi ideig mész el. - mosolygott. Sheni arca hirtelen rák vörös lett, és kezeit az arcához kapta, hogy kevésbé legyen látható, de ezzel csak az ellenkezőjét érte el. Akarata ellenére jobban felhívta a figyelmet kislányos zavarára. A fiú arcán a mosoly csak nőtt, egyre nagyobb és nagyobb lett.
Pillanatok teltek el így, de a két fiatalnak óráknak tűnt. A fiú azzal küzdött, hogy el ne nevesse magát, vagy meg ne ölelje a lányt, hiszen ilyenkor hihetetlenül aranyos volt akár csak egy mosómedve. A lány csak magában próbálta legyűrni a kisebb szégyenét.

-Ömm. Egy hétre megyünk el. -adta nagy nehezen a könnyűnek hangzó választ, de valójában ólomsúlyúnak tűnt annak, aki kimondta. Arcát mélyen lehajtotta, és a földet kezdte bámulni, mintha annyira érdekes lenne.

-Rendben. Akkor találkozunk egy hét múlva... Sheni. -hajolt meg az angyalarcú idegen, s már fordult volna meg, ha a lány el nem kapja a csuklóját.

-Ho-Honnan tudod a nevem? -hallotta maga mögül a lány félénk hangját, majd visszanézve azokkal a hatalmas, kíváncsiságtól égő szemekkel nézett farkasszemet.

Sheninek fogalma sem volt, hogy honnan ismerhetné a fiú őt. Csak két hónapja volt ebben a városban, hisz nagyapjával szinte az ország másik végében éltek. Az üzletben még sosem látta, addig a bizonyos napig és a család sem mutatta be mint ismerőst.

-Kukkoló vagy? -lépett egyet hátra a lány. A fiú újra nevetni kezdett. Nevetése dallamos volt, akárcsak a beszédhangja. Ha egy nevetésre lehet azt mondani, hogy megnyugtató és barátságos, akkor ez az volt.

-Nyugodj meg! Nem vagyok sem kukkoló, sem perverz. -lépett egyet a lány felé. Mint mindig, arcán most is ott ült a mosoly, letörölhetetlenül.

-Akkor honnan tudod a nevem? -lépett egyet előre a lány is indulatosan. A fiú meglepődött. Nem számított arra, hogy az a lány, aki ilyen kislányosan aranyos, lehet ilyen is.

-Az egyelőre legyen még az én titkom. Akkor jövőhéten! - A fiú arca újra mosolygós lett, intett egyet a lány felé majd elindult az ellenkező irányba. Pár pillanat alatt tűnt el az egyik útkereszteződésben.
Sheni még jó ideig meredt a fiú hűlt helyére, majd mintha hideg vízzel öntötték volna le, elkezdett futni hazafelé, hiszen már rég otthon kellett volna lennie.

Roham léptekkel haladt a kicsinek nem mondható családi ház felé, aminek udvarában már nyolc ember várta. A kapun beérve, mindenki rá szegezte tekintetét az újonnan érkezett családtagra.

-Jó napot! -Hajolt meg Sheni mosolyogva. Nagyon közvetlen volt világ életében, amiért sokan kedvelték.

-Szia! -Köszönt kórusban mindenki. Mikor fölegyenesedett, végigmérhette a terepet. A nevelőcsaládja állt előtte, egy középkorú házaspár, Jun Hong és még két idegen fiú. Ránézésre mindenki barátságos volt, ráadásul a két ismeretlen fiú sem nézett ki rosszul, de ezt a gondolatot hamar kiverte a fejéből.

-Ő itt a lányunk, Noh She Ni. -Mutatta be a lányt az ismeretleneknek. -Ők itt Jun Hong szülei. Choi Sang-soo és Choi Ye Woon. -Intett egyet az életvidám házaspár Sheni félé, majd MinJi  Zelora és a többi fiúra mutatott. -Jun Hongot már ismered. Ők itt a csapattársai. Kim Himchan és Jung Daehyun. -a lány biccentett feléjük egyet-egyet amit a fiúk viszonoztak. -Rajtuk kívül még van három fiú, akik már a nyaralóban várnak minket, szóval így, hogy mindenki ismer mindenkit, indulhatunk. Ugye? -csapta össze kezét MinJi. Mindenki elmosolyodott ezen a gesztuson, mivel MinJi az a tipikus főnök típus. Mindig megmondja, hogy mit, hol, hány méter.

Egy kisbusz féleség várta már őket a ház előtt, indulásra készen.
Belülről nem a megszokott kisbusz volt.
A sofőr mögött nem sorban voltak a székek kettesével, hanem egy asztal körül, valami pad féleségek. Ettől kissé lakókocsis beütése lett az egész járműnek, családias hangulattal.

Az út nem volt hosszú, vagy ha az is volt, nem vették észre, mert elütötték az időt könnyen. Beszélgettek, játszottak, de legfőképp jól érezték magukat. Mindenki megismerkedett mindenkivel úgy ahogy. De Shenit leginkább Himchan tartotta szóval. Valahogy olyan volt, mintha már ismernék egymást. Mint húg és bátyja. Legalábbis a fiú közvetlensége ezt eredményezte. Ráadásul megtalálták a közös pontot. A fényképezést. Mind a ketten éltek-haltak a fotózásért. A végén már énekeltek is valami zagyva szöveget, ami "Saját szerzemény" címen futott.

Mikor odaértek, Sheni nem hitt a szemének.
A nyaraló, egy gyönyörű faház volt, egy hatalmas erdő közepén. A ház egy nagy rét közepén állt, a rétet pedig óriásfenyők vették körül. Abban a  pillanatban, Sheni csak a mennyországgal tudta volna összehasonlítani. A levegő friss, az ég gyönyörű, felhőtlen kék.

-Gyerekek! Ne csak álljatok! Segítsetek bevinni a cuccokat! -Kiáltott a bámészkodó népségnek Jun. Nagy nehezen elszakadtak a csodálatos látványtól, és elkezdték behordani a bőröndöket és a többi felszerelést.
Hirtelen a semmiből tűnt fel három ismeretlen fazon. A lányra kis híján a szívbajt hozva, mivel a ház mögül jöttek ki.

-Hyung! -kiáltott nekik Zelo, mire a három férfi mosolyogva odasietett hozzájuk. -Ők itt a csapattársaim. Yongguk hyung, Yongjae hyung és Jongup hyung. -mutatott végig a fiúkon.

-Örülünk a találkozásnak! -Hajoltak meg széles mosollyal.
Sheni első ránézésre nem tudta behatárolni őket. Yongguk először elég ijesztőnek hatott azzal a kissé komor arckifejezésével, de mihelyst elmosolyodott, már sokkal barátságosabbnak tűnt. Yongjae az a tipikus szépfiú, aki minden lányra rástartol, de ezt csak a külső mutatta, mert egyébként elég távolságtartó. Jongup pedig akárcsak egy kisgyerek, folyton ugrált és elég gyakran kérdezett értelmetlen dolgokat. De ez nem zavart senkit.

Miután az ismerkedés itt is megvolt, megkapták a szobabeosztásokat.
Valahogy kiügyeskedték, hogy Sheni egyedül legyen egy szobába, ami persze azzal járt, hogy az összes fiú egy szobába tömörült. De hát csak nem oszthatták be három fiú mellé.

Mindenki elvonult, hogy kipakolja a maga holmijait. Sheninek ez sem igényelt sok időt, mivel nem hozott sok cuccot. Pakolás közben, újra rábukkant nagyapja második kincsére. Boldogan vette ölébe a közepes méretű gépet, és boldogan rakta bele a kis filmtekercset. Egy hirtelen gondolattól vezérelve, megindult a fiúk szobája felé.
Az ajtóhoz érve, a nagy bátorság tovaszállt, és tanácstalanul állt az ajtó előtt azon töprengve, hogy meg merje-e csinálni. Egy kis gondolkodás után, elvetette az ötletet, hogy elhívja őket fotózni, és indult volna vissza a szobájába, hacsak nem hallotta volna meg MinWoo kissé feldúlt hangját.

-Meddig akarod még játszani a hős szerelmest Romeo? Már nem tudok sokáig falazni neked. Ha kell a lány, szerezd meg. Ne játszd itt Mr. Titokzatost! Igen, lekötöm a figyelmét, terelek ha rólad beszélne vagy bármi, de tudod.. Még egy kunmanat szót nem szólt rólad! Sheni? Ő? Te totál hülye vagy. Na lerakom. Szia Kwangmin! -egy hangos csapódás, és egy fújtatás hangja szűrődött még ki az ajtón keresztül. Ez Sheninek bőven elég volt. Rohant amerre lába vitte, ki a házból. Mindenki kint volt már az udvaron, kivéve MinWoot.

-Sheni! Hova mész? -kiáltotta a rohanó lánynak nevelőapja, mire mindenki őt kezdte bámulni.

-Csak szétnézek... és fényképezgetek! Nem leszek sokáig. -Állt meg, majd visszakiáltotta a kertben ügyködő bagázsnak. Mivel nem ellenezte senki, tovább futott.

Keresztül a réten, egészen a másik végéig, ahol már senki nem láthatta. Egy fa tövében leült, hogy kifújja magát.

~Mit akar tőle MinWoo? Mit titkol? Ki az a Kwangmin? Mit kell terelnie? Miért kell megszerezni őt?

Egyre jobban kezdte érezni, hogy nincs jó helyen. A nyugis, meghitt családi életét, egy kihallgatott telefonhívás dönti romokba, és az azt követő kérdések tömkelege. Nem tudta mi tévő legyen. MinWoo jó vagy rossz?
Megbízhat benne?
Hiába tudta, hogy valami nincs rendjén a sráccal, ő mégis bízott benne.
Vakon bízni egy gyanús emberben... Jó lesz ez így?